Ahogy mondani szokás, Ukrajnában helyzet van: keleti felében halomra lövik egymást az ukránok és az oroszok. Kárpátalja sokkal csendesebb, de itt is érezhető a feszültség. Tüntetések, útlezárások, demonstrációk követik egymást, de fegyveres konfliktusok is előfordulnak. A térség 150 ezres magyarsága is feszült. Egyre több magyar férfi kapja meg a katonai behívót, s egyre többen tagadják meg annak átvételét – pedig ez komoly retorziókkal jár. Kárpátalján az idegen is érzi, valami nagyon nincs rendben.
Kárpátaljára már bejutni se olyan egyszerű. Igaz, onnan jőve Magyarországra se. Mintha a két ország fináncai összebeszéltek volna, mindent elkövetnek, hogy elvegyék az ember kedvét a turistáskodástól. Aki Nyugatról téved ide, joggal mondhatja, hogy megyünk vissza a múltba. Mintha nem is Európa közepén és nem a XXI. században járnánk.
A kárpátaljai magyarság központjának számító Beregszászban is legalább harminc évet lép vissza az ember. A méregdrága személyautókat meg a szupermarketeket nem számítva nyugodtan azt hihetjük, hogy valamikor 1990 körül járunk. Beregszászra a központi költségvetésből akkor se jutott pénz, ahogy ma se igen sok. Akkor azzal magyarázták ezt a beregszásziak, hogy Moszkvában attól tartanak, a város előtt-utóbb úgyis visszakerül Magyarországhoz, bolondok lennének a magyaroknak fejleszteni. Most egyszerűen nincs pénz. Ami meg van, kell a háborúra. Bár ezt itt nem háborúnak mondják. Kijev a szeparatizmus ellen küzd – de hogy ez mit jelent, senki se tudja megmondani.
A helyi újságírókkal, magyar érdekképviselőkkel, az utca emberével beszélve, továbbá az utóbbi idők hivatali, hatósági rendeleteit, nyilatkozatait, utasításait áttanulmányozva meglehetősen kaotikus kép alakul ki az emberben Kárpátaljáról. A legtöbb ellentmondást az úgynevezett mozgósítás körül véli felfedezni az idegen, akinek még azt sem sikerült tisztáznia, hogy mi az ördöggel jár az. Nincs egyedül, a helyi civilek is csak kapkodják a fejüket, s nincs, ahová tanácsért fordulhatnának. Mindenki mindenütt felülről vár utasításokat, de azok a legtöbbször homlokegyenest mást mondanak.
Az elmúlt hetekben számtalan főutat zártak le, így is az ukrán illetékesek tudomására hozva az álláspontjukat: ez a háború nem az ő háborújuk.
És korántsem csak a magyarok tüntettek – a ruszinok is! Az egymilliós Kárpátalja nagy többségét ugyanis ruszinok alkotják, akik – ellentétben a hivatalos ukrán állásponttal – nem tartják magukat ukránnak. Épp ezért még 1991-ben a magyarokkal együtt megszavazták Kárpátalja autonómiáját, amit Kijevben nem utasítottak el – igaz, nem is fogadták el. A mai helyzetben az autonómia felvetése egyenesen azonos a szeparatizmussal. Ami halálos bűn, ami ellen, ha szükséges, fegyverrel is fel kell lépni.
A magyarok mozgósítással szembeni ellenállása szálka a hatóságok szemében. Épp a napokban jelent meg a terület kormányzójának nyilatkozata, amely a retorziókat is tartalmazza. Valerij Luncsenkó amúgy félig magyar, az édesanyja huszti magyar asszony, a diplomáját pedig a nyíregyházi főiskolán szerezte. Ismerősei szerint szuperintelligens fiatalember, talán ha harmincéves, és jórészt az ő higgadtságának köszönhető, hogy Kárpátalján nem tört még ki nagyobb háború. De most ő is bekeményített. Nyilatkozata szerint az útlezárás, a forgalom akadályozása a továbbiakban bűncselekménynek és szeparatizmusnak minősül.
– Ez a mániájuk! A szeparatizmus! Fél éve még azt se tudtuk, mi az atyaistent jelent ez a szó, most meg mindenütt csak ezt hallani. Lassan már mi, magyarok is szeparatisták leszünk.
Egy csapat idősebb férfi háborog így a beregszászi korzón, ahonnan a piac főbejáratát is látni. Nagy tábla áll ott, tele egy csomó fiatal férfi fényképével. Az orosszal még csak elboldogulnánk, de az ukrán szöveg már nem megy, megkérünk hát egy fiatal párt, hogy segítsenek a fordításban. Kiderül, hogy badalói magyarok – Badaló épp szemben van Szatmárcsekével, csak a Tisza másik partján –, s azt mondják, a kijevi főtéren fél éve történt öldöklés áldozatainak az arcképeit látjuk. Szomorú tabló – fiatal, életerős férfi mind.
Ahogy Popovics Roland is az, az ukrán–orosz háború első beregszászi áldozata. Alig húszéves katona, derűs, kék szemekkel, kezében géppisztoly... Minden 18 és 55 év közötti ukrajnai férfiembert behívnak. A fordításban segítő badalói fiú feje fölött is ott lebeg Damoklész kardja, de ő igyekszik elkerülni a behívást. Már három éve Németországban dolgozik, oda meg küldhetik utána a behívót! Párja édesapját is hiába keresik: kamionozik a nagyvilágban, a családtagok pedig nem veszik át a papírt.
Nincsenek egyedül. A hadkiegészítő parancsnokságok vezetői arra panaszkodnak, hogy minden hatvanhatvanötödik kézbesítés jár eredménnyel. Pedig a hivatalos magyarázatok szerint nincs félnivalójuk a férfiaknak, hiszen Kárpátaljáról mindössze 2500 bevonulóval számolnak a katonaságnál, s azoknak is csupán tíz százaléka magyar.
Egy százalék is sok, felelik erre a magyarok meg a ruszinok. Harcoljanak azok az ukránok, akik hetek óta itt nyaralnak Kárpátalján, és folyton vegzálják a magyarokat. Az egyik Beregszász melletti üdülőhelyen nemrég hatalmas verekedés is kerekedett ebből. A félrészeg kelet-ukrajnai vendégek röhögve azzal biztatták a helybéli férfiakat, hogy „ti csak menjetek háborúzni, mi majd lerendezzük az asszonyaitokat”…
Beregszász környékén a nagyberegi és a beregújfalusi asszonyok a legelszántabbak. Ők nemes egyszerűséggel elszedték a behívókat a kézbesítőktől és darabokra tépték. Még tegnap este is lezárva tartották az oda vezető utakat. Valószínűleg ma is demonstrálni fognak, de ezt nem kötik az idegenek orrára. Mi is próba-szerencse alapon indulunk arrafelé.
Először Beregújfaluban állunk meg, de sehol senki. A polgármesteri hivatal is üres, épp tatarozzák, a község vezetői pedig valahol másutt intézik a falu ügyeit. A rekkenő hőségben a falu közepén álló presszóba térünk be egy hűsítőre. A felszolgáló, Csete Éva hozza is nyomban a kávét, a vizet, s közben arról mesél, hogy kijár természetesen ő is tiltakozni a férfiak behívása miatt, hisz neki is van fia, férje.
Ezt teszi gyakorlatilag a falu összes lánya-asszonya. Köztük Bartha Irénke is, aki negyedmagával az utcai kispadon tárgyalja az elmúlt napok eseményeit.
– Minden nőnek van olyan hozzátartozója, akit fenyeget a behívás, hát persze, hogy kivonul mindenki. De tegnap este megegyeztünk, egy időre felfüggesztjük az útlezárást. Hátha jobb belátásra térnek a katonai parancsnokságok.
A legtöbb ukrán, de talán sok magyarországi magyar se nagyon érti, miért ez az elemi erejű felháborodás a katonai behívók ellen. Az itteni magyarságnak nagyon is van oka tiltakozni! Hetven éve „csak egy háromnapos kis munkára” több tízezer kárpátaljai magyart hívtak be az ide is bevonuló szovjet hatóságok, amiből aztán évek lettek. A nagy többségük sohasem tért onnan haza. Ez volt a hírhedt malenkij robot – a beregi magyarság holokausztja. Beregújfaluból is sokan odalettek, Irénke testvérbátyja is ott lelte halálát.
A szomszédos Nagybereg Beregszásztól tíz kilométernyi távolságra, északkeletre fekszik. Ugyanazokat a régi, fehér falú, faoszlopos, rédelyes beregi parasztházakat látni, mint a határ másik oldalán, mondjuk Tarpán vagy Tiszaadonyban. A nagy, komoly református templomuk is hasonló, körülötte pedig egy olyan iskolakomplexum, aminek Magyarországon sincsen párja, itt tanulnak a környező falvak magyar diákjai. Orosz Márta polgármesternél szeretnénk tiszteletüket tenni. Délután öt óra körül jár már idő, a hivatal azonban szerencsére még nyitva. Sőt az előtérben hárman-négyen is várakoznak, az irodákból pedig élénk ukrán beszédfoszlányok szűrődnek ki. – Jókor jöttek – mondja az előtérben várakozó egyik férfi –, pont itt van a járási kiegészítő parancsnokság meg a rendőrkapitányság parancsnokhelyettese.
– És miről folyik bent a vita?
– Arról, hogy ki fogja majd kivinni a katonai behívókat – felelik többen is. – Eddig ez úgy történt, hogy a katonai parancsnokság egyik tisztje kihozta azokat, mi adtunk mellé egy embert, és közösen csengettek be a kiszemelthez. De szinte senki se vette át. Most viszont egyszerűen kipostázzák a polgármesteri hivatalokba, és azoknak kell kikézbesíteniük. Magyarán: ránk tolják a felelősséget, ők pedig mossák kezeiket. De ez így történik minden fronton. Ukrajnában, aki csak teheti, mással végezteti el a piszkos munkát.
Hallja ezt a mellettünk elsiető két parancsnokhelyettes meg az őket kikísérő polgármester asszony is, aki angyali türelemmel invitál meg bennünket egy teára, kávéra. Pedig hamarosan forró percek elé néz: falugyűlés lesz a kultúrházban.
– Ha kíváncsiak rá, meghívom magunkat. De igyekezzünk, mert az ülőhely nem garantált.
– Egyáltalán hány férfiembert érint a mozgósítás a faluban? – kérdezzük, miközben az ablakon át látjuk, tényleg csapatosan mennek a gyűlésre az asszonyok.
– Az első körben 152-t. De ez nem biztos, mert naponta változnak az elképzelések. Ami biztos: egy emberünk már bevonult.
Az említett tartalékos katonát Kázmér Sándornak hívják. Harmincéves kőműves, két gyermek apja. Édesanyja, Kázmér Edit ott van a gyűlésen.
– Március 23-án, vasárnap este jött a telefon, hogy másnap reggel jelentkezzen a beregszászi hadkiegészítő parancsnokságon – mondja. – El is ment, s már csak a nászommal üzent másnap, hogy a felesége menjen be hozzá búcsúzni, mert viszik szolgálatra Ukrajnába. Azóta se láttuk. Hál’ istennek él, telefonon tarthatjuk vele a kapcsolatot.
Közben bent megkezdődik a gyűlés. Mindkét parancsnok az általános tudnivalókról beszél. De ezt unják már az asszonyok, inkább arra kíváncsiak, mit keres itt a környéken az a sok, életerős idegen férfi, milyen következményekkel jár, ha megtagadják a férfiak a bevonulást, meg egyáltalán, mi közük van nekik az oroszok, ukránok huzakodásához?! A vita hevében, főleg az idősebb asszonyok, jobbára magyarul beszélnek, de a két „nacsalnyik” közli, hogy ők nem tudnak magyarul, beszéljenek ukránul.
Furcsa mondatok ezek ebben a színmagyar faluban – de csak nekünk, messziről jött idegennek. Az ittenieknek rég meg kellett már szokniuk, hogy az irányító poszt majd’ mindig az oroszoké, ukránoké. Egy parancsnoknak meg minek tudni a magyarok nyelvét!? Amúgy a tájékoztatón a beregiek nem tudtak meg semmi lényegeset. Csak azt, hogy Ukrajnában mindenkinek egyforma a „paszportja”, és az azzal járó kötelességek is azok. Meg azt, hogy a bevonulás megtagadása 2-től 5 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. Mégis azt mondják erre: inkább a milícia kísérjen, mint a pap…
szabadfold.hu/ nyomán