A fenti fényképen Hidi Ferenc látható. Egyike ő azoknak a nagydobronyiaknak, akik hősi halált haltak az első világháborúban. Családja mai napig őrzi emlékét.
„Hidi mamámék fődje összejárt véggel egy bátyúi földbirtokos fődjével. Az elkérte mamát kisjány korában a testvéreitől (a szüleik már akkor meghaltak), hogy legyen az ő kislányának játszótársa, társalkodónéja. Ott lakott nálok. Vót ennek az úrnak egy fia, Székely Guszti. Evvel szépen összemelegedtek. El akartak menni együtt Amerikába, de mama már terhes volt, nem engedték fel a hajóra. Guszti nélküle ment Amerikába. Mama meg hozzáment Szanyi KM Józsefhez és megszülte a fiát, Ferencet. Ezt a fiút Székely Guszti taníttatta, küldött neki pénzt Amerikából, kadétiskolán tanult.
Vagy tizenhat-tizenhét éves lehetett Hidi Ferenc – Ferkinek is mondták – , amikor a ’14-es háborúban, azt mondták, a Vereckei hágónál meghalt. Jelentkezett önkéntesnek. Később levelet kapott a család arról, hogy elesett.
De az ötvenes években Peszli Jani (Molnár János), valahol északon volt katona, találkozott egy ottani szovhoz igazgatójával. Magyar szavakat is tudott. Elvitte az apjához, aki törve még beszélte a magyart. Azt mondta, hogy ő fogságba esett, ott maradt, megnősült. Két fia volt, az egyik a szovhozigazgató. Azt mondta, hogy dobronyi, Hidi Ferencnek hívják.
Mikor Jani hazajött és elmondta otthon, kivel találkozott, rögtön Hidi mamára gondoltak. Elmondták neki. Lehet, hogy nem halt meg, csak fogságba esett és ott megnősült. De mondom: levelet is kaptunk, hogy meghalt…”
Így mesélt Katona Mária (született Szanyi KM Mária) egy első világháborús mártírról, édesapja féltestvéréről. A történet mélyen emberi, és sok tekintetben jellemző arra a korra, a 20. század fordulójára. Szinte filmforgatókönyvbe illő eset. Két fiatal – nem kizárt, hogy dacolva a szülői, rokoni ellenkezéssel – nekivág az ismeretlennek, útra kel az Újvilágba, az ígéret földjére. Ahol új életet kezdhetnek. De a korabeli utazási szabályok megakadályozzák, hogy álmuk megvalósuljon. A nehéz, nyilván drámai és érzelmes elválást a kijózanító valóság váltja fel: apa kell a gyereknek. És az élet megy tovább.
A történethez hozzátartozik az is, hogy Szanyi KM József is szerencsét próbált Amerikában, és őt sem látta viszont Hidi Borbála.
De térjünk vissza Hidi Ferenc személyéhez.
Hidi Ferenc tehát valószínűleg elesett az első világháborúban, minden bizonnyal az Uzsoki hágónál az oroszokkal vívott csatában. Csupán egy fénykép maradt utána. Kadétegyenruhában örökítették meg. A családi fényképek között megmaradt ez a megbarnult, szakadt szélű kép is. Hátoldalán megkopott, sűrű, apró betűs írás. Sajnos már nehezen olvasható. Ami megmaradt a száz évvel ezelőtti üzenetből, arra enged következtetni, hogy a kedvesének írta. „Kedves jegyesének” nevezi a címzettet e levelet helyettesítő rövid üzenetben. A szöveg hiányosságait kiegészítve kiderül, hogy tudatta szeretteivel: jól van, „amit viszont kívánok neked is szívemből, kedves jegyesem. Tudatlak arról, hogy a zsebkendőt megkaptam, és arról is tudatlak, hogy nagy hideg nincsen mán itt.” Ezt követően az írás már olvashatatlan, aztán így folytatódik:”…hiányzik csak annyi a baj”. Nyilván itt a családjára gondolt, ez rájuk vonatkozó megnyilatkozás lehet. Egy fél mondatból megtudjuk, hogy ahol ő volt ott „a szilva nem érik, egyébként nem esik.” Ezután tisztelteti a családját, bár erre csak következtethetünk a szófoszlányokból. Még egy vers, vagy katonadal is került a végére:
„Nekem is van egy katona kedvesem,
De messze vagyon, elvitték tőlem.
Elesett tán valahol a csatába,
Ráborulhatok a fejfájára.
Szívem mindig csak azért fáj utána,
Hogy nem zárom többé a két karomba.”
A legvégén elbúcsúzik a „kedves jegyesétől” és néhány ismerősétől.
Rendkívüli érzés ezt a fényképes üzenetet kézben tartani, betűzgetni. Talán ez volt egy frontszolgálatos katona utolsó üzenete menyasszonyának. Száz évvel ezelőtti gondolatok egy fénykép hátoldalán. Az írásképből kiderül, hogy a szöveg írója gyakran írt, kialakult betűformákat használt. A nagybetűket még cifrázza is. Ennek ellenére csúnya az írás, mintha nem lett volna elég ideje szépen leírni a mondanivalóját. Talán csak öt perce volt, hogy a szokásos, katonalevelekben gyakori fordulatokat a fénykép hátoldalára rója. Persze erre csak következtethetünk. Az viszont szomorú bizonyosság, hogy az a kéz, amely ezt a rögtönzött üzenetet küldte, már sohasem simogathatta meg a címzett, a „kedves jegyes” kezét, arcát.
Amennyiben hasonló, első világháborús katonával kapcsolatos családi történetet ismernek, jegyezzék le! Ha katonai fényképet vagy levelet őrizgetnek a családi „archívumban”, a hozzájuk tartozó történettel együtt osszák meg a honlap olvasóival!
Varga Sándor
magyartanár
.jpg)