Egy testvérem volt. Papnak tanult Sárospatakon. A szüleim nem örültek neki, mert engem akartak taníttatni, én viszont ellenkeztem. A testvérem biciklivel ment el itthonról, annyira elszánt volt. Miután rosszra fordult a helyzet – bejöttek az oroszok –, ő is hazajött, félbehagyta a tanulmányait. Okos ember lévén kolhozelnöknek választották. Majd elment dolgozni Oroszországba, elhívta magával a nagyapámat is. Az apó hazajött, ő viszont oda maradt – kezdi a beszélgetést a nagydobronyi Badó Erzsébet.
A nyolcvannegyedik életévéhez közeli asszony sok mindent átélt az évek során.
– Nehéz idők voltak. Bujkálniuk kellett a fiúknak. Nem postán, hanem jóakaratú emberekkel küldtek levelet szeretteiknek. Még név sem volt rajta, csupán annyi, „a messze távolból szeretted”… – Az utcán összegyűjtötték a férfiakat és hajtották őket, mint a csordát. Az unokaöcsémnek még a vizet sem engedték odaadni a katonák. Sokan elszöktek, de nem mindenki mert – meséli. – Az oroszok mindenünket elvették. Nagy ólunk volt, nagy csűr, tehén, disznó, semmink sem maradt. A padló alatt volt egy vödör zsír elásva, annyink maradt meg. Sose térült meg a kárunk.
Erzsike néni figyelemmel követi az országban zajló háborús eseményeket. Mint azt szomorúan megjegyzi, kísértetiesen hasonlít a helyzet a több évtizeddel ezelőtti eseményekre.
– Nézem a híradót, de többször abbahagyom, mert annyira a szívemre veszem, hogy nem bírom. Annakidején nem volt tévé. Egyetlenegy rádió volt a faluban, a mi utcánkban összegyűlve hallgattuk a híreket.
A régmúlt idők emlékein merengve a dolgos és vidám pillanatok is felidéződnek.
– Tizenhárom évesen már szedtem a markot a mezőn. Mindig volt munka, hisz kevés férfi maradt idehaza.
Mint azt Erzsike nénitől megtudom, a cséplőgép megjelenése előtt a kötetlen kaszás aratás volt szokásban. A gabonát a kaszás úgy sújtotta, hogy a kaszára szerelt csapó segítségével a gabona nem a tarlóra, hanem az előtte álló sorra dőlt. Az így keletkezett terítéket a marokszedő – aki rendszerint nő volt – puszta kézzel vagy sarlóval, horoggal gyűjtötte össze. Ezt követően kévébe rakták, majd szekérrel hazahozták a mezőről.
– A szegényebbeknek feles, míg a tehetősebbeknek egész földjük volt. Édesapám fuvarosként dolgozott. Sok föld megművelését vállaltuk. Csaknem mindennap kint voltunk a földeken... A varrást édesanyámtól tanultam, aki viszont jobban szeretett szőni. Azok a lányok, akik az udvarlókat várták, kendőket, abroszokat varrtak. A nagyobbacska fonó lányoknak kerekes guzsaly, a kisebbeknek pedig talpfa volt. Valamelyik nap le is hoztuk a padlásról a gerebent kipróbálni. Jaj, nagy mulatság volt az akkor – meséli az életvidám idős asszony.
– Mi jelentette a szórakozást?
– Összejártunk fonni, varrni, egyéb társas munkák alkalmával, ilyenkor beszélgettünk, mókáztunk. A disznótorra minden rokont meghívtunk. Mindenki ott volt a családi és a baráti körből. Szerettük egymást, az biztos. Szegény világ volt. Jeles alkalmakkor bált rendeztek a tóparton, kint a tanyán, meg mikor hol. Mi fiatal lányok, csak miután elmentünk a templomba, vehettünk részt a mulatságon. Hazamentünk, sietősen levetettük a templomba járó ruhánkat, felöltöttük a bő báli ruhát és mezítláb elmentünk a táncra. Miután napszámba jártam, a jussomból vettem magamnak cipőt, de nekem az sem hiányzott, csak a többi kedvéért vettem fel. Mindig is szerepet vállaltam a közösségi programokban. Asszonykoromban az iskolában tanítottam táncolni a fiatalokat. Még Budapesten is felléptünk a csoporttal. Nem úgy volt, mint most, hogy a többség otthon bezárkózik. Manapság esetleg csak a fiatalok élik a világukat.
A nagydobronyi assszonytól megtudom, akkoriban kitartóan és lovagiasan udvaroltak a legények.
– Volt olyan május este, hogy két csapat fiú zenélt az ablakom alatt. A bálban édesapámtól kértek engedélyt, hogy táncolhassanak velem, de alig tettem a fiú vállára a kezem, a többiek máris felálltak és csihé-puhé, ellátták a baját.
Erzsike néni kétszer házasodott. Első férjével nem sokáig örülhettek egymásnak, a lágert járt férfi ugyanis alig hat évre egybekelésük után életét vesztette. Második férjével, Badó Józseffel 1960-ban kötöttek házasságot.
– Nekem egy, a páromnak pedig három kislánya volt, akiket sajátomként szerettem és neveltem fel. Már az apósom nem érte meg, de ő lett volna már boldog, ha megélte volna a fiúunoka születését.
Nem hiába híres Nagydobrony a pirospaprikájáról, hisz annak termesztése régmúlt időkre nyúlik vissza. A Badó család is azzal kereste a mindennapi betevőt.
– Sokat költöztünk és önerőből építettük fel az otthonunkat. Piacos voltam. Sokat jártam Magyarországra, de még többet Ökörmezőre. Moszkvába, Leningrádba. Pirospaprikát árultam, amit magunk termesztettünk. Mozogni kellett, hogy legyen valamink. Volt miért küzdeni. Nyolc unokám és tizenöt dédunokám van. Nagyon örülök a gyerekek látogatásának.
Badó Erzsébet nem heveréssel tölti a nyugdíjas éveit. Mindennap talál valami elfoglaltságot.
– Míg élt a barátnőm, szinte sülve-főve együtt voltunk. Osztálytársaim közül már csak nyolcan maradtunk az élők sorában. Sokat utaztam az életem során, de a szívem mindig hazavezényelt. Itt születtünk, itt halunk meg.
Almási Irén
.jpg)