Korábbi híradásokból tudható, hogy a Salánki Mikes Kelemen Középiskola háza táján a közelmúltban voltak már konfliktusok.

Eszünkbe juthat például annak a tanfelügyelőnek a nacionalista kijelentése, aki az iskolában azt követelte a magyar pedagógusoktól, hogy ukránul írják az osztálysarkot, mivel „ukrán kenyeret esznek". Minap az iskola egy ukrán nemzetiségű munkatársával közölt megrázó interjút a Csorna Hora nagyszőlősi hetilap internetes változata. Az interjút, mely nagyszerűen rávilágít a salánki iskolában, s általában az oktatásügyben uralkodó állapotokra, minden kommentár nélkül, teljes terjedelmében adjuk közre.

„– Marjana Hreckónak hívnak. A salánki iskolában dolgozom. Összességében nyolc éve vagyok már ebben az iskolában, az utóbbi öt esztendőben gyakorlati pszichológusként dolgozom. Két éve végeztem a Munkácsi Állami Egyetemen. Addig ápolónőként dolgoztam ugyanebben az iskolában.

– Rég lakik Salánkon?

– Tizenhat éve. Onokon (Ilonokújfalu – a ford.) születtem. Salánkra menten férjhez. A férjem az erdőgazdaságban dolgozik. Legalábbis egyelőre, mert őt is – akárcsak engem – el akarják bocsátani. Két gyermekünk van. Egy 16 éves fiunk, aki az 1. számú városi iskolában tanul Nagyszőlősön, és egy 10 éves kislányunk, aki a salánki iskolában tanul.

– Tehát: a választások?

– Az első ok más. Az első ok Rihard Viktorovics Aljohin, az egykori földrajztanár, ma pedig (Janukovics győzelme után) a salánki iskola igazgatója. Három éve konfliktus alakult ki közöttünk amiatt, mert nem tartotta meg az órákat. Annak idején történelmet, földrajzot, filozófiát, jogi alapismereteket tanított.

– Maga talán závucs (oktatásért felelős igazgatóhelyettes – a ford.)? Miért avatkozik olyasmibe, amihez nincs köze?

– Van nálunk nyitott ajtók napja a szülők számára. Azon kívül, hogy pszichológusként dolgozom, s ezt hallom a gyerekektől, anyja vagyok a fiamnak, akit akkoriban Rihard Viktorovics tanított.

– Elnézést, de hogy lehet nem megtartani az órákat? Előbb vagy utóbb a tanár bánja. Annál is inkább, mivel ez egy falu, ahol semmit sem lehet eltitkolni, s végső soron ott van az igazgatóság, amelynek figyelnie kell erre a kötelezettségeiből adódóan.

– Az igazgatóság nem volt elég karakán, az igazgatónőnk tartott Aljohintól. Amikor pedig a szülők panaszkodtak, azt javasolták nekik, hogy írják ezt le. De féltek leírni, nehogy kihasson a gyerekekre.

– Kihathatott volna?

– Igen. Ezt megerősíthetem mint pszichológus. Hogy azután mindez ne tűnjön annyira reménytelennek, az igazgató és az igazgatóhelyettes látogatták Rihard óráit, de tíz nappal korábban tájékoztatták erről. Érthető, hogy tíz nap alatt fel lehet készülni.

– És ki volt az igazgató?

– Marija Jevhenyivna Cseresznye, akit 2010-ben, mindjárt a választások után elbocsátottak azzal az indoklással, hogy miatta viszik el az iskolából a gyerekeket. A panaszokat a járási oktatási osztályra meg a falu mai elnöke, Viktor Aljohin, Rihard bátyja írta. Abban az időben 8 gyereket vettek ki az iskolából. Idén 22 gyerek hagyta ott az iskolát, még sincs semmiféle probléma. Egyébként Marija Jevhenyivna nagyon nehezen viselte ezt. Édesanyja az izgalmaktól infarktust kapott. Egyszerűen megalázták. Például a férjét, aki idényben fűtőként dolgozott, nem alkalmazták. Az a nő annyira kiábrándult mindenből, hogy már két éve nem jár templomba.

– És hogyan viszonyulnak mindehhez a kollégák?

– Sok tanár kivette a gyermekét az iskolából, és máshová íratta be.

– Egyetlen földrajztanár miatt?

– Nem csak. Az iskolában az utóbbi időben kritikusan alacsony az oktatás színvonala.

– Várjon. Az önök iskolája majdhogynem országszerte ismert. Emlékszünk rá, miként utaztak ide a minisztériumból szemináriumokra. Egykori igazgatója, Barta József az építéséről vált híressé. Annyit meséltek nekünk arról, milyen lelkesedéssel építette az egész falu a válságos kilencvenes években. Miről beszél maga?

– Igen, a mi iskolánk ismert, nagyon szép. De minden két évvel ezelőtt kezdődött, amikor felmentették tisztségéből a volt igazgatót. Én akkor személyesen jártam Vaszil Ivanovics Belenynél, a járási oktatási osztály vezetőjénél és megkérdeztem: hogyan nevezhetett ki ön igazgatónak egy ilyen tanárt? Hiszen nem tartja meg az órákat, a vizsgán kigúnyolja a gyerekeket... Érti, egyszerűen nem szereti a gyerekeket, s mindenben idősebb testvérét, a falu mostani vezetőjét akarja utánozni, akinek én a szemébe mondtam, hogy egykori egészségügyi dolgozóként skizofréniát sejtek nála... Elnézést, sírni fogok.

– Nyugodjon meg. Mint pszichológus a pszichológusnak azt tanácsolom, szedje össze magát, és egyszerűen világosan adja elő az egész helyzetet. Mit mondott Beleny erre?

– Azt mondta, először hallja, hogy a mi iskolánkban ilyesmi történik, csodálkozott rajta, hogy semmiről sem tudott, hogy neki senki nem mondott semmit... De már nem tehet semmit. A mi Vaszil Ivanovicsunk ilyen helyzetekben mindig úgy fest, mint aki az előbb szállt alá az űrből. Beleny után elmentem Rezeshez, a járási állami adminisztráció akkori elnökéhez. És tudja, mit mondott nekem Rezes? Tudja, ha rossz tanító, talán jó vezető lesz. Ugyanezeket a szavakat használta a tanáriban is, amikor bemutatta a kollektívának: ő rossz tanár, talán nagyon rossz tanár, de biztos vagyok benne, hogy jó vezető lesz. Adjanak neki esélyt. Ezt mondta Rezes, Viktor Aljohin cimborája, aki az egész járási főnökséggel együtt párolódott Aljohin fürdőjében. És tudja, valóban jó vezető lett, ahogy meg volt ígérve. Mára két oklevele van a jó munkáért. Ugyanakkor, ahogyan korábban sem tartotta meg az órákat, most se tartja. Szeretné, hogy elmeséljek egy anekdotát? A közelmúltban elhelyezkedett nálunk egy laboráns, aki a fizetése felét minden hónapban az igazgatónak viszi, s ugyanígy tesz egy műszaki dolgozó. Ezek csupán azok a tények, amelyeket magam ismerek. És mindenki hallgat, mert fél. Mert ha valaki hangosan kezd beszélni, akkor beinvitálják az igazgató irodájába, és azt mondják: tudod, hogy elbocsátom őt az állásából, nos hát, a következő te leszel..., ha nem változtatsz a magaviseleteden. És amikor megkérdezem, hogy meg tudod ezt erősíteni a bíróságon, hiszen engem elbocsátanak, azt feleli: nem, Marjana, hiszen tudod, hogy nem hagyhatom itt a munkát, ebből élek. De hiszen te lehetsz a következő – mondom én. Egyszerűen szó nélkül végzem majd a munkám, válaszolja ő. Mintha ennek ma bármi jelentősége volna. Talán én nem végzem el a magam munkáját?!

Folytatása következik"

Hét

Kárpátalja.ma