Életmentőnő

Sokaknak már a mentőautó szirénájának hangja hallatán is görcsbe rándul a gyomra. Balog Gabriella viszont igen gyakran ül benne, olykor életmentésre készülve. A nagydobronyi mentőállomás munkatársaként elsődleges feladata a betegszállítás és a vészhelyzet elhárítása. 

 

A huszonegy éves lány mentőtisztként dolgozik szülőfalujában. A csapat legújabb tagjaként bátran és tettre készen néz szembe a mindennapi kihívásokkal.

 

– Érettségi után az ungvári egészségügyi szakközépiskolába felvételiztem, ahol négy évig tanultam. A suli után, 18 évesen már munkába álltam. Először a megyei kórház érsebészeti osztályán helyezkedtem el. Majdnem egy évig dolgoztam ott. Másodállásban a nagydobronyi mentőállomáson is kaptam munkát, ahová múlt nyártól véglegesen átjöttem.

– A család biztatására választottad ezt a szakmát?

– Sem a családban, sőt még csak a rokonságban sincs senki, aki hasonló munkakörben dolgozna. Saját döntésem volt, ugyanis mindig olyan szakmát szerettem volna, ahol segíthetek a rászorulókon, a beteg embereken, így nem volt kérdés, hová menjek továbbtanulni.

– Mi a feladata egy mentősnek?

– Egy felcser brigádban vagyok, ami azt takarja, hogy orvos nélkül, úgymond egyedül dolgozunk. Egy sofőr és egy felcser van jelen, viszont ugyanúgy kell teljesítenünk és ugyanannyi a felelősség rajtunk, mint egy orvos csapaton. Négynaponta váltjuk egymást, aztán három nap szabad. Sajnos sokszor még így is nagyon fárasztó, mivel napi 24 órában szinte folyton úton vagyunk. A mi körzetünkhöz tartozik Nagydobrony, Kisdobrony, Tiszaágtelek, Dimicső, Cservona, Eszeny, Kiseszeny, Tiszaújfalu és Szalóka. A pici gyerekektől a legidősebb korosztályig mindenkihez hívnak minket. A legfontosabb feladatunk, hogy minél gyorsabban felmérjük a helyzet súlyosságát, majd annak megfelelő egészségügyi ellátást kapjon a beteg, s ha szükséges, minél hamarabb kórházba szállítsuk.

– Mi jelent különös nehézséget a munkádban?

– Számomra a gyerekek jelentik a legnagyobb gondot. Hiszen míg a felnőtt az esetek többségében el tudja mondani, hogy mi a panasza, addig egy gyerek erre még nem képes. És az ember sokkal jobban sajnál egy beteg gyermeket. Igen sok halálesettel találkozunk, ami, bár a szakma velejárója, igencsak megrázó. Főleg mivel nagyon sokszor ismerőshöz, a falubelijeinkhez kell kiszállnunk. Szemtanúja lenni egy olyan ember halálának, akit ismersz, felfogni, hogy már nem tudsz segíteni, szörnyű érzés.

– Mennyire megfelelő a csapat felszereltsége?

– Nos, nem mondhatnám, hogy mindenünk megvan. Sok gyógyszer áll rendelkezésünkre, de még így is számos dolog hiányzik. Jobb híján megpróbálunk azzal dolgozni, amink van.

– Hogyan lehet megbirkózni a látottakkal?

– Ezekkel nem igazán lehet megbirkózni, inkább csak lassan feldolgozni, s lehetőleg felejteni az eseteket, mert úgyis mindig jönnek újabbak. Energiát talán az ad, hogy nemcsak szörnyűségeket látunk, hanem nagyon sokszor segíteni is tudunk.

– Milyen képességekkel kell rendelkeznie egy jó mentősnek?

– Mindenféleképpen empatikusnak és türelmesnek kell lennie. Sokszor egy kedves szó, egy mosoly is életet menthet. Ám a legfőbb talán a segíteniakarás megléte, enélkül nincs értelme az egésznek.

– Milyen az emberek hozzáállása?

– Néhányan összekeverik a mentőautót a taxival. Nem azért vagyunk, hogy hordozzuk a betegeket, hanem hogy segítsünk. Tényleg csak akkor hívjanak, ha szükség van rá. Néha jólesne egy köszönöm is, de a legtöbb esetben még annyit sem kapunk, sőt arra panaszkodnak, hogy nem elég gyorsan megyünk ki. Sajnos Nagydobronyból például Szalókára eljutni – ilyen rossz utakon, s teszem hozzá egy közel sem új, autóval – manapság nem 2 percbe kerül.

 

forrás:KISZÓ